Talán bocsánatkéréssel kéne kezdenem, hiszen február óta egyetlen egyszer sem írtam. Elkezdeni elkezdtem, számtalanszor. Írtam a másodévesek ballagásának napján, írtam a vizsgáim után, de mindent kitöröltem, nem éreztem elégnek, semmitmondó és üres volt.  
 
 Rettentően sűrű volt a második félév, egészen májusig nem volt szabad hétvégénk, ugyanis mindig valamilyen konferencia, megemlékezés, ünnepség, stb volt. Május után valamivel könnyebb volt, azonban csendesebb, szomorúbb is. Elballagtak és levizsgáztak a másodéveseink, s ez megrendített, hiába nem voltam annyira közel hozzájuk, egy-kettőjüket kivéve. Ezután a kollégiumban csak kilencvenen voltunk, a korábbi 175 helyett, de nem sok időnk volt emiatt szomorkodni, ugyanis az első évet lezáró vizsgák rohamosan közeledtek. Túléltük! És nem, nem kaptam jó jegyeket, nem mentem át mindenből. Július elsején fejeződött be az iskolaév, utána pár napot egy helyi magyar családnál töltöttem, majd hazautaztam Budapestre.

 -----

 Majd elérkezett augusztus vége is, miután a rengeteg hiszti is vita ellenére is, de visszajöttem. Azonban nem én voltam az egyetlen, aki legalább fontolóra vette ezt a lehetőséget. Az indiai lány nem tért vissza a második évre, valamint két elsőéves már az első hónapban hazament, a harmadik srác ma utazott haza.
A nyomás és az elvégzendő feladatok száma nagyjából megduplázódott a második évre (én mondjuk legalább a tízszeresének érzem, de mindegy), valamint az elsőévesekhez is hozzá kell szokni, a tanári gárda közel ötven százalékát lecserélték, az egyetemre való jelentkezések, ah ezzek szükséges vizsgák, stb.  
  Ebben az évben beindult az iskolában a Global Café, ahol az esemény nevéhez hűen globális problémákról van szó, kéthetente vannak a beszélgetések. A múltkorin például a menekültkérdés volt a fő téma, érdekes és picit megdöbbentő volt hallani mások gondolatait, véleményét ezzel kapcsolatban. Persze, ne olyan negatív véleményekre gondoljunk, mint az index.hu kommentelői, itt többnyire személyes jellegű, háborús övezetekből érkező, vagy korábban háborút megtapasztalt diákok és tanárok történetei segítettek megértetni a jelenlegi helyzetet. Persze, azért itt, a veszélyzónáktól távol is vannak nehéz helyzetek. Nagyon elbizonytalanító és megrendítő azt látni, mikor az egyik szír fiú tejes pánikban próbálja elérni a családját egy, a lakóhelyükön történt bombázás után. 



 Túl vagyok az első, UWC-ben töltött évemen. De már is itt jön a következő, ami minden szempontból nehezebbnek ígárkezik, mint az előző. Hurrá.